Az, hogy a szerző szerint, a hattyú, mint egyszerre valóságos és mitológiai lény, a számítógép „vizén” ring tova a jövő horizontja felé, annak kifejezésére szolgál, hogy a technológia és a természet, a művészet, valamint az emberi értékek a korábbi történelmi korszakoknál produktívabb módon egymásra találhatnak. Az a mód, ahogyan a hattyú, mint a szépség, kecsesség organikus megtestesítője meghitten úszkál a hideg, racionális, számítógép-korszak vízén, azt sugallja, hogy az emberi kreativitás, érzékenység nemcsak otthonra találhat a technológia világában, hanem segítségével könnyebben kiteljesítheti a technológiai áramlatok mélyén rejlő humanisztikus lehetőségeket is.

Dr. Kollár József PhD szerint a virtuális hattyú, mint a 21. századi információs kor humanisztikus szimbóluma, természetes közegeként éli meg a számítógép „vizét”, vagyis a szerző amellett érvel, hogy a technológiai fejlődése paradox módon mély, spirituális és esztétikai változások ígéretét hordozza magában.

A könyv olyan átfogó kognitív tudományos keretet kínál a tanácsadói és a coaching praxisnak, amelyet a szerző későbbi cikkei, tanulmányai és könyvei, illetve maga a széleskörű tanácsadói és tanári gyakorlata aprópénzre váltott. A könyv számos módon gazdagítja a tanácsadói és a coach-szakmát.

Olyan átfogó kognitív tudományos keretet kínál, amely összekapcsolja az információs technológia, a művészet-, az elmefilozófia és a kognitív tudomány területeit. Ez a holisztikus megközelítés segít a tanácsadóknak és coachoknak abban, hogy komplexebben és elmélyültebben értsék meg ügyfeleik  problémáit és lehetőségeit. Olyan új perspektívákat nyit meg, amelyek túlmutatnak a hagyományos, lineáris problémamegoldáson a komplex és innovatív tervezés irányába.

A „hattyú” mint szimbólum kifejezi, hogy a technológiai fejlődés nem szükségszerűen áll szemben az emberi kreativitással, érzékenységgel és spiritualitással. Sőt, az emberi értékek és a technológia egymást gazdagíthatják. Ez az üzenet inspiráló a tanácsadók és coachok számára, akik segítenek ügyfeleiknek abban, hogy a technológiai változásokat ne fenyegetésként, hanem lehetőségként éljék meg személyes és szakmai fejlődésük szempontjából.

A Kollár-féle holisztikus megközelítés arra mutat rá, hogy a véletlenszerű, nem tervezett felfedezések, a „szerencsés véletlenek” (serendipity) fontos szerepet játszhatnak a komplex problémák megoldásában és az árnyalt, innovatív megoldások megtalálásában. Ennek a coaching-keretrendszernek a lényege, hogy túllép a hagyományos, lineáris problémamegoldáson, és nyitottá teszi a tanácsadókat és coachokat a váratlan, serendipikus (szerencsés véletlen) felfedezések irányába is. Ahelyett, hogy kizárólag a tervezett, strukturált problémamegoldásra koncentrálnának, ez a megközelítés arra ösztönzi őket, hogy legyenek éberek és fogékonyak a nem várt felfedezések, a „véletlen szerencse” iránt.

A Kollár-féle coaching-keret konkrétan úgy növeli a szerendipitást, hogy a művészet- és elmefilozófia, a kognitív tudomány és az IT összekapcsolása révén komplex, kreatív tervezői teret nyit meg, ami elősegíti a véletlenszerű, nem várt mintázatok, kapcsolatok, összefüggések felbukkanását és felismerését. A hagyományos lineáris problémamegoldás helyett arra ösztönzi a tanácsadókat és a coachokat, hogy legyenek nyitottak a váratlan, szerendipikus felfedezésekre. Továbbá ez a komplex, sokdimenziós problémalátás elősegíti, hogy a coachok olyan összefüggéseket és lehetőségeket fedezzenek fel, amelyek egy szűkebb, lineáris megközelítésben rejtve maradnának.

„The Role of Authentic Style, Distributed Mind and Creative Use of Symbols in Cultural Evolution”(Az autentikus stílus, a megosztott elme és a kreatív szimbólumhasználat szerepe a kulturális evolúcióban) című kognitív filozófiai kutatási programja során a szimbólumok létrehozásának, értelmezésének és használatának társadalmi összefüggéseit vizsgálta a kulturális evolúció keretében. Feltárta, hogy milyen szelekciós előnyei vannak az autentikus szimbólumok létrehozásának, az originális stílusnak. Egy olyan átfogó elméleti keret kidolgozása volt a célja, amely egységes rendszerbe foglalta egyebek mellett a szimbólumhasználat, az autentikusság, a kreativitás, az autonómia és a stílus kulturális evolúciós vonatkozásait.

Az autentikus stílus létrehozásának szelekciós előnyei a kulturális evolúcióban sokrétűek és jelentősek. Elsőként említhetjük a megkülönböztethetőséget, ami kulcsfontosságú a kulturális térben való érvényesüléshez. Az egyedi, autentikus kifejezésmód segít kitűnni a tömegből, növelve a láthatóságot és a megjegyezhetőséget. Ez különösen fontos egy olyan információban gazdag környezetben, ahol számtalan kulturális mintázat verseng a figyelemért.

Az autentikusság gyakran mélyebb érzelmi rezonanciát vált ki a befogadóból. Ez az érzelmi kapcsolat erősebb kötődést eredményez, ami elősegíti az adott kulturális minta terjedését és hosszú távú fennmaradását. Az emberek hajlamosabbak megosztani és továbbadni olyan dolgokat, amelyek érzelmileg megérintették őket, így az autentikus stílus érzelmi töltete katalizátorként működhet a kulturális minták terjedésben. Az egyedi, innovatív megközelítések általában nagyobb adaptációs rugalmassággal rendelkeznek. A kulturális evolúció során ez rendkívül előnyös, hiszen a változó társadalmi és technológiai környezetben azok a kulturális minták maradnak fenn, amelyek képesek alkalmazkodni az új feltételekhez. Az eredeti gondolkodásmód és kifejezésmód új ötleteket és megoldásokat szül, ami kulcsfontosságú a kulturális fejlődésben. Egy karakteres, autentikus stílus képes közösséget teremteni maga körül, erősítve a csoportidentitást. Ez növeli az adott kulturális buborék fennmaradási esélyeit, hiszen egy elkötelezett közösség aktívan terjeszti és védi az általa értékesnek tartott kulturális formákat. Ez a közösségi aspektus különösen fontos lehet kisebbségi vagy alternatív kulturális elemek fennmaradásában. Az autentikus kifejezésmód gyakran képes komplex információkat tömören és hatékonyan közvetíteni. Ez az információsűrűség evolúciós előnyt jelent, hiszen lehetővé teszi összetett gondolatok és érzések gyors és hatékony átadását. A kulturális evolúció során azok a résztvevők, akik hatékonyabban kommunikálnak, nagyobb eséllyel maradnak fenn és terjednek el. Az autentikusság általában nagyobb hitelességet kölcsönöz, ami növeli a bizalmat az adott kulturális produktum iránt. Egy olyan világban, ahol az emberek folyamatosan szkeptikusak az információk hitelességével kapcsolatban, az autentikus stílus bizalmat ébreszt és erősíti a kulturális termék pozícióját.

Az egyedi stílusok hozzájárulnak a kulturális sokféleséghez, ami növeli a kultúra egészének a rezilienciáját. Ez a kulturális reziliencia fontos a hosszú távú fennmaradás szempontjából, hiszen egy változatos kulturális ökoszisztéma jobban képes alkalmazkodni a külső kihívásokhoz.

Az eredeti, autentikus kifejezésmódok gyakran „mémszerűen” terjednek, gyorsan és széles körben másolódva a kulturális térben. Végül, az újszerű, autentikus megközelítések kognitív kihívást jelenthetnek, ami fokozott figyelmet és mélyebb feldolgozást eredményez. A kognitív stimuláció révén az autentikus stílusok mélyebb nyomot hagynak az egyének és a kollektív emlékezet szintjén egyaránt.

 Az autentikus stílus tehát nem csupán esztétikai vagy filozófiai kérdés, hanem fontos tényező a kulturális dinamikák alakításában és a társadalmi fejlődésben. Dr. Kollár kutatása ezen összetett kölcsönhatások mélyebb megértésére irányult, hozzájárulva ezzel a kulturális evolúció átfogóbb elméletének kidolgozásához.

A kutatás eredményei számos módon felhasználhatók a tanácsadásban és a coachingban is.

Az autentikus szimbólumok kulturális evolúciós előnyeinek a megértése elősegíti a kliensek kreatív és innovatív gondolkodásának formálását, megtanulják, hogyan használják a szimbólumokat a produktivitásuk fejlesztéséré: új, korábban ismeretlen célok generálására, és ezzel összhangban az autentikus és autonóm önteremtésre.

A Dr. Kollár által vezetett iskolában a hallgatók elsajátítják azt a speciális tervezői gondolkodást, melynek egyik lényegi vonatkozása, hogy nemcsak az előre meghatározott célok elérésére koncentrálunk, hanem azoknak a rendelkezésre álló erőforrásoknak, képességeknek és eszközöknek a kreatív újrahasznosítására, amelyek addig nem ismert, új, távlatokat adó célokat generálnak a régi, elavulttá váló célok helyett.

A tanácsadási és coaching folyamatban az autentikus szimbólumok és stílusok alkalmazása segít a klienseknek abban, hogy mélyebben megértsék önmagukat és céljaikat. Az autentikusság hangsúlyozása arra ösztönzi őket, hogy valódi értékeiket és törekvéseiket fedezzék fel, ahelyett, hogy külső elvárásoknak próbálnának megfelelni. Ez a folyamat elősegíti az önismeret fejlődését és az egyéni identitás erősödését, ami kulcsfontosságú a személyes és szakmai sikerhez. Az autentikus önteremtés koncepciója különösen hasznos a személyes fejlődési folyamatokban. A kliensek megtanulhatják, hogyan használják egyedi stílusukat és kifejezésmódjukat arra, hogy aktívan alakítsák identitásukat és életpályájukat.

A rendelkezésre álló erőforrások, képességek és eszközök kreatív újrahasznosításának koncepciója különösen értékes lehet a karriertanácsadásban és a vállalkozásfejlesztésben. A kliensek megtanulhatják, hogyan azonosítsák és használják ki meglévő erősségeiket és erőforrásaikat új és innovatív módokon. Ez nemcsak a személyes hatékonyságot növelheti, hanem új karrierlehetőségeket vagy üzleti ötleteket is generálhat.

A coaching folyamatban az autentikus szimbólumok használata erősítheti az érzelmi kapcsolódást és elköteleződést a kitűzött célok iránt. Az érzelmi rezonancia, amit az autentikus kifejezésmód kivált, motiválóbb és tartósabb változásokhoz vezet a kliens életében.

Továbbá, az autentikus stílus alkalmazása a kommunikációban segít a klienseknek abban, hogy vonzóbb módon fejezzék ki magukat, ami növeli a hallgató motivációját arra, hogy figyeljen. Ez különösen hasznos lehet vezetői coaching helyzetekben, ahol az autentikus kommunikáció elősegítheti a bizalom kiépítését és a hatékony csapatmunkát.

Az autentikusság kérdése régóta foglalkoztatja a filozófusokat, a társadalomtudósokat és az utca emberét egyaránt. A hagyományos felfogás szerint az autentikusság az egyén belső lényegének, igazi énjének kifejezését jelenti. Eszerint mindannyiunkban ott rejlik egy szilárd, változatlan mag, amely viselkedésünk és döntéseink végső forrása. Az autentikus élet pedig nem más, mint ezen önazonos belső világunk külső manifesztációja, kiteljesedése.

József Kollár és Dávid Kollár cikke gyökeresen szakít ezzel a nézettel. A mellett érvelnek, hogy az autentikusság valójában önmagunk metaforikus kifejezése. Mit is jelent ez? A metaforák lényege, hogy egy fogalmat, jelenséget egy másik, eltérő kontextusból származó fogalommal írunk le vagy világítunk meg. Amikor például azt mondjuk, hogy „az élet egy utazás”, akkor az utazás fogalmát használjuk az emberi lét értelmezésére. A metafora ereje abban rejlik, hogy szokatlan összefüggéseket teremt, új szempontokat vezet be a jelentésalkotásba.

Hasonló történik az autentikusság esetében is. Az egyén azáltal fejezi ki autentikusságát, hogy korábban más funkciót betöltő kulturális szimbólumokat, nyelvi elemeket, vizuális jeleket használ fel saját reprezentációs rendszerében. Ezek a szimbólumok új jelentést, új funkciót nyernek azáltal, hogy egy személyiség sajátos önkifejezésének eszközeivé válnak. Ahogy a szerzők fogalmaznak, az autentikus stílus nem más, mint „a kulturális szelekció révén más specifikus funkciókhoz adaptálódott szimbólumok exaptációja”. Például az olvasó metaforikusan azonosul Anna Kareninával, vagyis exaptálja saját élete megértésé és formálása céljából. Az, hogy magunkat metaforikusan Anna Kareninának tekintjük, szorosan kapcsolódik az autentikus önkifejezés témájához. Amikor saját életünket egy irodalmi karakterrel azonosítjuk, az lehetővé tesz egy kreatív identitás-játékot, és az önmegismerés új útjainak felfedezését. A metaforikus átlényegülés teret ad arra, hogy átéljük Anna Karenina élményeit, érzéseit, belső vívódásait, ami betekintést nyújthat a saját személyiségünkbe, illetve lehetővé teszi, hogy tárgyatlan szorongásaink, homályos érzelmeink formát találjanak maguknak a regény olvasása során.

Azáltal, hogy magunkat a fiktív karakterbe vetítjük, saját valós tapasztalataink, érzéseink és világlátásunk is beépülhetnek a metaforába.

Mivel Anna Karenina, mint irodalmi archetípus, az emberi szenvedély, tragédia és belső konfliktusok egyetemes témáit jeleníti meg, amikor magunkat azonosítjuk vele, akkor saját emberi tapasztalataink is kapcsolódnak ezekhez az általános létélményekhez. A metaforikus átlényegülés így hidat képez az egyéni és az egyetemes emberi létmódok (ontológiák) között.

Az exaptáció fogalma kulcsfontosságú ebben a gondolatmenetben. Az evolúcióbiológiából kölcsönzött kifejezés arra az újrafelhasználásra utal, amikor egy korábban kialakult tulajdonság vagy struktúra új funkciót nyer. Klasszikus példa erre a tollak evolúciója: eredetileg hőszigetelésre szolgáltak, később azonban a repülésben is fontos szerepet kaptak. Hasonlóan, a kulturális evolúció folyamán kialakult szimbólumok, jelentésstruktúrák is gyakran nyernek új funkciót az egyéni önkifejezés során.

Fontos hangsúlyozni, hogy az autentikusság ezen felfogása elválasztja azt a kreativitás és az autonómia fogalmától. Egy életstílus vagy önkifejezési forma lehet autentikus anélkül is, hogy az alkotó elme kreatív lenne, vagy autonóm döntést hozna. Az autentikus stílus kritériuma pusztán az, hogy a szimbólumhasználat újszerű, metaforikus és exaptív legyen. Ez a belátás többek között azt is jelenti, hogy az olyan, látszólag „programozott” viselkedésformák is lehetnek autentikusak, mint például a popkultúra sztárjainak imázsa.

Ugyanakkor a szerzők szerint az autonóm döntéseket támogató környezet segítheti az autentikus stílus kialakítását. Ha az egyénnek lehetősége van szabad, kritikai módon viszonyulni a rendelkezésére álló kulturális szimbólumokhoz és jelentésekhez, az növeli az esélyt arra, hogy azokat kreatívan, metaforikusan használja fel. Az autentikus önkifejezés, bár maga nem feltételezi az autonómiát, hosszú távon mégis profitálhat abból, ha az egyén autonóm módon viszonyul saját szimbólumrendszeréhez. Azzal, hogy a szerzők az autentikusságot eloldják a belső lényeg romantikus képzetétől, és a metaforikus nyelvhasználathoz kötik, olyan keretet kínálnak, amely termékeny napjaink identitáskonstrukciójának elemzésekor. Olyan jelenségek értelmezéséhez ad kulcsot, mint a közösségi média személyiségkultusza, az önmarketing vagy a fogyasztói társadalom „autentikusság-iparának” működése.

Ezek a belátások miként használhatók a tanácsadásban és a coachingban

A Kollár J. és Kollár D. által felvázolt autentikusság-koncepció több szempontból is releváns a tanácsadó és coach szakmák számára.  Először is, segít megérteni és kezelni azokat a helyzeteket, amikor az ügyfelek úgy érzik, hogy életük vagy munkájuk nem autentikus, nem tükrözi valódi énjüket. A hagyományos, esszencialista megközelítés ilyenkor arra biztatja az egyént, hogy fedezze fel és fejezze ki belső lényegét. A szerzők által javasolt exaptív felfogás azonban más stratégiát kínál: arra ösztönöz, hogy kreatívan használjuk fel a rendelkezésünkre álló kulturális erőforrásokat énünk megalkotásában. A tanácsadó vagy coach feladata ebben a keretben az, hogy segít az ügyfeleknek tudatosan felkutatni azokat a szimbólumokat, narratívákat, szerepeket, amelyek exaptív módon felhasználhatók egy autentikus énkép és életstílus kialakításában.

Másodszor, a cikk szempontjai hasznosak az ügyfelek önértelmezésének, világképének feltárásában és alakításában. Az autentikus stílus – a szerzők felfogásában – lényegében egy sajátos reprezentációs rendszer, amellyel az egyén a világhoz és önmagához viszonyul. A tanácsadónak érdemes feltárnia, hogy melyek ennek a rendszernek a kulcselemei, hogyan szerveződnek a központi metaforák köré. Ez a feltáró munka nem csak az ügyfél mélyebb megértését szolgálja, hanem új lehetőségeket is kínálhat az élettörténet átkeretezésére, a jelentésstruktúrák gazdagítására.

Harmadszor, a cikk üzenete összecseng a tanácsadás és coaching azon alapelvével, miszerint az ügyfél autonómiáját tiszteletben kell tartani, döntéseit és céljait nem direkt tanácsokkal, hanem kérdésekkel, a lehetőségek felmutatásával kell támogatni. Ahogy a szerzők rámutatnak, az autonóm környezet elősegíti az autentikus stílus kibontakozását. A coachnak tehát olyan feltételeket kell teremtenie, ahol az ügyfél szabadon feltárhatja és formálhatja saját szimbólumrendszerét, reprezentációs stílusát. Az autentikus (ön)kifejezés nem kívülről erőltethető rá valakire, csak bátorítható, támogatható.

Végül, az exaptív autentikusság koncepciója egy általános értelmezési keretet is kínál a tanácsadói, coaching helyzethez. Felfoghatjuk úgy a coaching-szituációt, mint egy közös jelentésalkotási folyamatot, ahol tanácsadó és ügyfél együtt fedezik fel és alkotják meg azokat a metaforákat, narratívákat, szimbólumokat, amelyek révén az ügyfél élete, története, személyisége új értelmet nyer. A tanácsadás célja ebből a szemszögből nem pusztán a problémamegoldás vagy az önmegvalósítás elősegítése, hanem tágabban az ügyfél „metaforikus tőkéjének” gyarapítása, reprezentációs repertoárjának bővítése. Ez a közös munka, ha sikeres, olyan új jelentésstruktúrák, értelmezési minták exaptációját eredményezi, amelyek révén az ügyfél élete autentikusabbá válhat.

Kollár és Kollár gondolatai termékenyen alkalmazhatók a tanácsadói és coaching praxisban. Felhívják a figyelmet a kulturálisan beágyazott szimbólumok és metaforák jelentőségére az énkonstrukcióban, a személyes stílus alakításában. Rámutatnak arra, hogy az autentikusság nem annyira megtalálandó, mint inkább megalkotandó, mégpedig a rendelkezésünkre álló kulturális erőforrások kreatív, exaptív felhasználásával. Ez a szemléletmód új eszközöket biztosít a tanácsadók és coachok kezébe, amikor ügyfeleiket az autentikusabb, teljesebb élet felé igyekeznek terelni.

Kollár Józsefnek és Kollár Dávidnak a Dialogue and Universalism ( 2020, january,  30(1):67-84) című folyóiratban megjelent  közös tanulmánya ( The Art of Shipwrecking: The Information Society and the Rise of Exaptive Resilience) – amely számos egyéb könyvet, könyvfejezetet és cikket magába foglaló, átfogó kutatási program és tanácsadói gyakorlat része – nemzetközi szinten új és nagy hatású módon ragadta meg  a tanácsadás, illetve a coaching központi fogalmát a rezilienciát (rugalmas alkalmazkodás). Egy olyan a gyakorlatban tesztelt, illetve statisztikailag is bizonyítottan működő tervezői módszert fejlesztettek ki, amely segít a nagy mértékű külső sokkhatásokat követően (pl. COVID-19, ukrajnai háború, személyes válságok) is növelni az adott rendszer (ember, szervezet stb.) rezilienciáját, az által, hogy megtanítja tervező módon kihasználni a rend és a káosz, valamint a jól bevált ismétlődések és a váratlan szabályszegések egymással keveredő hullámfrontjainak produktív áramlatait (flows).

Az Ohioi Egyetemen dolgozó Dr. David Lindstedt  PhD Fortune 100-as USA-beli tanácsadó a Routledge Kiadónál megjelent, Building Resilient Organizations through Change, Chance and Complexity (Reziliens szervezetek felépítése a változás, a véletlen és a komplexitás világában) című könyvében a reziliencia tudományos meghatározását Kollár Dávid és Kollár József tanulmányára alapozta a sok tízezer, a rezilienciáról szóló, tudományos írás közül.

A Routledge Kiaadó a következőképpen promotálja a könyvet: „A COVID-19 nyomán kötelező olvasmány ez könyv, amely feltárja a reziliens szervezetek természetét és azt, hogy miként képesek felkészülni az előre jelezhetetlen, komplex és mélyreható változásokra. […] A senior business leaderek, a tanácsadók, a vállalkozók, a diákok és a szakemberek értékelni fogják ennek a könyvnek a gyakorlatias, érthető és vonzó útmutatásait […].”

Dr. Lindstedt PhD ezt írja könyvének a rezilienciát definiáló összefoglaló fejezetében: „Given that an informal definition will not suffice for all purposes, I am partial to a high-level conceptualization of organizational resilience put forth by Dávid Kollár and József Kollár in their thoughtful academic 2020 article, “The Art of Shipwrecking: The Information Society and the Rise of Exaptive Resilience.”  („Tekintettel arra, hogy az informális meghatározás nem minden célra elegendő, kiemelkedően vonzó számomra a szervezeti rezilienciának az a magas szintű fogalmi megragadása, amelyet Kollár Dávid és Kollár József 2020-ban megjelent, átgondolt tudományos cikkükben (A hajótörés művészete: az információs társadalom és az exaptív reziliencia felemelkedése) prezentálnak.”

(Epilogue: What Is Organizational Resilience? 195-199. old.) in. David Lindstedt: Building Resilient Organizations through Change, Chance, and Complexity, Routledge, New York, 2023, 195-199.

Dr. Lindstedt  nagy hatású könyvének innovatív kifejtésében megjelenik az az átfogó tervezői koncepció, amit Dr. Kollár József és Kollár Dávid hosszú évek óta publikál, magyarul legrészletesebben a Derűterápia, avagy a hajótörés művészete című könyvben. Írásaikban lényegében két paradigmatikus tervezői hozzáállást mutatnak be, amelyek az ontológiai derű felszításának és megtartásának, azaz a reziliens tervezői hozzáállásnak jól működő  eszközei.

A könyv szerzője Dr. David Linstedt PhD David Lindstedt több mint 15 éves tapasztalattal rendelkezik a projektmenedzsment, illetve a felsőoktatás területén. Tanított a Norwich Egyetemen, az Ohio Állami Egyetemen és a Tulane Egyetemen. A Readiness Analytics alapítója, az Ohio Állami Egyetem Távoktatási és eLearning Központjának programirányítási igazgatójaként inspirálja környezetét az innovatív oktatásra a feltörekvő technológiákon keresztül. 2005 és 2012 között ő irányította az Ohio állam Vállalkozási Folytonosság Menedzsment Programját. A Journal of Business Continuity & Emergency Planning című folyóirat szerkesztòbizottsági tagja, nemzetközi folyóiratokban publikált és számos nemzetközi konferencián tartott előadást, könyveket ír.

Dr. Linstedt a Fortune 100 és Fortune 500 cégek tanácsadója, a Building Resilient Organizations through Change, Chance and Complexity című könyve számos Fortune 100-as cég vezetőjének adott iránymutatást.

Hogyan használható ez a tanácsadásban és a coachingban?

Az információs társadalom új kihívások elé állítja az egyéneket és a szervezeteket egyaránt. Ebben a gyorsan változó, kiszámíthatatlan környezetben kulcsfontosságúvá válik a rugalmas alkalmazkodóképesség, a reziliencia. A hagyományos, hierarchikus rendszerek helyett egyre inkább az önszerveződő, komplex rendszerek válnak meghatározóvá, amelyek kezeléséhez újfajta gondolkodásmódra és készségekre van szükség.

Ebben a kontextusban felértékelődik az úgynevezett „exaptív reziliencia”, ami azt a képességünket jelöli, hogy váratlan helyzetekben képesek vagyunk meglévő tudásunkat, képességeinket új, kreatív módon alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy olyan dolgokat is fel tudunk használni egy probléma megoldására, amiket eredetileg nem arra a célra fejlesztettünk ki. Gondoljunk csak a görkorcsolyára, amit eredetileg nyári jégkorong edzésekhez találtak fel, de aztán közlekedési eszközzé is vált.

Egy jó coach feladata lehet, hogy támogassa ügyfeleit az exaptív reziliencia fejlesztésében. Ehhez két stratégiát is alkalmazhat, a „koala” és a „panda” stratégiát. A koala a specializációt jelképezi – azt, hogy egy adott területen mélyítjük tudásunkat és képességeinket. A panda viszont az új felhasználási módok keresését szimbolizálja – azt, hogy nyitottak vagyunk meglévő tudásunk kreatív, új kontextusban történő alkalmazására. Egy ügyes coach a helyzetnek megfelelően váltogatja ezt a két megközelítést.

Az exaptív reziliencia lényegében egyfajta „hajótörés művészete”. Azt a képességet jelenti, hogy ismeretlen terepen, akár reménytelennek tűnő helyzetekben is boldogulunk, mégpedig meglévő eszközeink innovatív használatával. Gondoljunk csak Robinson Crusoe-ra, aki a hajóroncsból kimentett tárgyakkal teremtett magának egy új életet a lakatlan szigeten.

Azok a coachok, akik megértik az exaptív reziliencia fontosságát, hatékonyabban tudják támogatni ügyfeleiket a bizonytalansággal teli, folyamatosan változó világban való navigálásban. Segíthetnek nekik abban, hogy felismerjék és kibontakoztassák a bennük rejlő adaptív potenciált, és magabiztosan nézzenek szembe az új kihívásokkal. Ez a fajta rugalmas alkalmazkodóképesség kulcsfontosságú mind az egyéni fejlődés, mind a szervezeti siker szempontjából az információs társadalomban.

A Európai Unió egyik szervezete, a luxemburgi székhelyű  ESPON EGTC 2024. április 9-én nyílt pályázatot hirdetett, hogy a szakemberek új bizonyítékokat gyűjtsenek a Territorial Exaptive Resilience: Reinvigoration along EU Eastern Borders” (Területi exaptive reziliencia: megújulás az EU keleti határvidékein) témakörben. A munkát az EU Tanácsának soron következő lengyel elnöksége (2025. első féléve) rendelte meg, ugyanis ezt a projektet a 2027. utáni területi kohéziós politika egyik prioritásaként jelölte meg. A tanulmány célja a területi exaptív reziliencia módszertani és empirikus megközelítésének kidolgozása és bemutatása. A vizsgálódás a határrégiókat vonatkozik, azaz Norvégia, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Románia egyes megyéire, amelyek érintkeznek Oroszországgal és Ukrajnával.

A pályázat kiírói szerint, területi exaptív reziliencia koncepciója új keretet kínál a rugalmasság megértéséhez és fokozásához az EU keleti határai mentén fekvő régiókban. A meglévő anyagi és immateriális erőforrások innovatív módon történő újrahasznosításával ezek a régiók adaptívabb módon reagálhatnak a dinamikus és kiszámíthatatlan kihívásokra.

Miért fontos ez a projekt?

A Territorial Exaptive Resilience: Reinvigoration along EU Eastern Borders pályázat jelentősége több szempontból is fontos. Geopolitikai szempontból az EU keleti határrégióinak fejlesztése kulcsfontosságú az Unió területi integritása és biztonsága szempontjából. Oroszország és Ukrajna közvetlen szomszédságában található régiók különösen sebezhetőek a geopolitikai feszültségek és konfliktusok hatásaival szemben. A területi exaptív reziliencia koncepciójának kidolgozása hozzájárulhat e régiók ellenálló képességének növeléséhez. Gazdasági és társadalmi szempontból ezen határrégiók gyakran elmaradottabbak a központi régiókhoz képest, így erősítésük a területi egyenlőtlenségek csökkentését is szolgálhatja. A meglévő erőforrások innovatív felhasználása hozzájárul a helyi gazdaságok és közösségek fejlődéséhez. A reziliencia növelése segíti a régiókat érő dinamikus kihívásokhoz való alkalmazkodásban. Módszertani szempontból a területi exaptív reziliencia koncepciója egy új, holisztikus megközelítést kínál a területi reziliencia vizsgálatára. Ennek kidolgozása és tesztelése hozzájárul a reziliencia méréséhez és monitorozásához szükséges eszközök fejlesztéséhez. Az Európai Unió 2027. utáni területi kohéziós politikájának prioritásaihoz is illeszkedik a projekt, eredményei hasznosíthatóak a jövőbeli uniós regionális fejlesztési programok és támogatások tervezésekor. Összességében elmondható, hogy a pályázat egy komplex, innovatív megközelítést kínál a kelet-európai határrégiók rezilienciájának erősítésére, ami mind geopolitikai, gazdasági, társadalmi, mind pedig módszertani és szakpolitikai szempontból fontos lehet az EU számára.

A projekt hogyan gazdagítja a tanácsadói és a coach-szakmát?

A kutatás során felhalmozott tudás több szempontból is hasznosítható a tanácsadásban és coachingban. A területi exaptív reziliencia elmélete betekintést nyújt abba, hogyan válhatnak a régiók reziliensebbé a külső kihívásokkal szemben. Ezt az új megközelítést a tanácsadók és a coachok is alkalmazhatják, hogy segítsék ügyfeleiket felkészülni a változásokra és alkalmazkodni a dinamikus környezethez. A pályázat hangsúlyozza a komplex, több tényezős megközelítés fontosságát a területi reziliencia vizsgálatában, ezt a holisztikus szemléletet tanácsadók és coachok is használhatják ügyfeleiknél, hogy átfogóan vizsgálják a kihívásokat és a lehetséges megoldásokat, elősegítve a rendszerszintű gondolkodást. A pályázat újszerű módszertani megközelítéseket is kínál a területi reziliencia mérésére és monitorozására, ezeket a tanácsadók és coachok átvehetik és adaptálhatják saját gyakorlatukban. Végül a pályázat eredményei nemcsak a jövőbeli uniós regionális fejlesztési programok tervezésében hasznosíthatók majd, hanem a tanácsadói és coaching tevékenységben is, a felhalmozott tudás és tapasztalatok átadásával és gyakorlati alkalmazásával.

A „vízen járás” metaforája a lehetetlennek tűnő, de mégis kivitelezhető emberi teljesítmények szimbóluma. Ebben az értelemben a könyv azt üzeni, hogy a coaching nem pusztán technikák és protokollok alkalmazása, hanem egy olyan adaptív gondolkodásmód fejlesztése, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy a bizonytalanság, komplexitás és változás „vizein” is képes legyen „szörfölni”. Ez a fajta rugalmas alkalmazkodás (reziliencia) nem ösztönös, hanem tudatos – és itt lép be a kognitív tudomány, amely a viselkedés, gondolkodás és döntéshozatal mintázatait segít feltárni és újratervezni.

A könyv tudományos súlyát az adja, hogy a coachingot nem redukálja pszichológiai tanácsadásra vagy motivációs beszélgetésre, hanem az embert magát korunk hálózati viszonyaiban úgy ragadja meg, mint aki az információ áramában formálódik. A Vízen járni című könyvben kifejtett coaching ennek megfelelően nem kész válaszokat, hanem új értelmezési mezőket kínál: keretrendszereket, amelyekben a kliens maga konstruálja újra identitását a jelen és a jövő kihívásaira reagálva.

A könyv különlegessége az is, hogy nemcsak a belső átalakulásra koncentrál, hanem társadalmi és kulturális kontextusba is helyezi a változás lehetőségét. A posztmodern állapot, a bizonytalan világ (VUCA), a fragmentált identitás nem problémaként jelenik meg, hanem mint lehetőség arra, hogy új formákat, új jelentéseket, új utakat találjunk. A Vízen járni tehát nemcsak a coaching történetében hoz újat, hanem abban is, ahogyan az emberi fejlődést és alkalmazkodóképességet újraértékeli.

Ez a megközelítés nemcsak tudományosan indokolt, de gyakorlati is. A könyvben bemutatott esetek, módszerek és gondolatkísérletek mind azt mutatják, hogy a coaching képes túllépni önmaga korlátain, és olyan támogató rendszerré válni, amely valóban felkészíti az egyént a 21. század kihívásaira. A Vízen járni tehát nemcsak könyv, hanem egy új koordinátarendszer, amelyben a coach és a kliens együtt fedezik fel, hogyan lehet a lehetetlent mégis lehetségessé tenni.

Dr. Bányai Ferenc professzor szerint (Philosophia vitae magistra, Magyar Filozófiai Szemle, 2012, 56 (2). pp. 178-181) könyv különlegessége nemcsak sajátos témaválasztásában és stílusában rejlik, hanem abban is, hogy filozófiai mélységgel, mégis közérthető módon új alapokra helyezi a coaching fogalmát. Bár a Vízen járni műfaji besorolása leginkább az ”ontológiai coaching” címke révén ragadható meg, ez  azonban nem a klasszikus lételméleti diskurzust jelenti, hanem egy olyan  modellt, amely az emberi élmények sokszínűségének feltárását célozza, túllépve a fogalmi gondolkodás korlátain.

A könyv a coaching történetében azért jelent paradigmaváltást, mert az olvasót nem csupán ügyfélként, hanem egyenrangú gondolkodóként, „filozófusként” kezeli. Ez az alapállás elmozdítja a coachingot a tanácsadó-kliens relációtól az együttgondolkodás és közös értelmezés felé, ahol a cél nem egyszerűen a problémák megoldása, hanem a valóság újraértelmezése. A „vízen járás” itt az önnön világunk metaforikus meghaladását, a lehetőségek határainak újratárgyalását jelenti. A coaching ebben a keretben kreatív destrukcióvá (építő rombolássá válik): a rögzült, de maladaptív gondolkodási minták lebontásával új, élhetőbb ontológiák (létmódok) megalkotását segíti elő.

A könyv különlegessége, hogy nem csupán filozófiai és pszichológiai, hanem szociológiai és információelméleti megalapozottsággal is rendelkezik. Alvin Toffler, Richard Rorty, William James és James March elméletei mellett a szerzők tudatosan építenek a kognitív tudományok legújabb eredményeire is. A metaforák használata, a paradoxonok logikájának kiaknázása, a holonelmélet integrálása mind olyan kognitív modellekre épülnek, amelyek az emberi gondolkodás strukturáltságát és átalakíthatóságát hangsúlyozzák.

Az úgynevezett fogalmi metaforák különösen fontos szerepet kapnak a könyvben: a szerzők szerint ezek nem pusztán nyelvi díszítőelemek, hanem mélyen beágyazott gondolkodási modellek, amelyek észrevétlenül szervezik mindennapi tudatunkat. A coaching célja ebben a keretben az, hogy az egyén felismerje, mely metaforák határozzák meg gondolkodását és életstratégiáit, és képessé váljon ezek kreatív újraértelmezésére. A kognitív nyelvészet és elmefilozófia eredményei tehát nem elméleti díszítőelemek, hanem a coaching gyakorlatának mélystruktúráját képezik.

Prof. Bányai Ferenc szerint a a több kiadást megélt Vízen járni így nem csupán egy könyv a coachingról, hanem egyfajta filozófiai-pragmatikus „műhelykézikönyv”  (mentofaktúra) is, amely új szemléletet honosít meg a hazai és nemzetközi coaching kultúrában. A könyv jelentősége abban áll, hogy a kognitív tudomány eszközeivel új alapokra helyezi a személyes változásról, fejlődésről és identitásról szóló diskurzust, és ezzel nemcsak elméleti, hanem gyakorlati útmutatást is ad ahhoz, hogyan lehet valóban „vízen járni” – azaz képesnek lenni a valóság újrafogalmazására és az abban való kreatív cselekvésre.

A könyv alapelve, hogy a derű nem felszínes jókedv, hanem mély, belülről táplálkozó életstratégia, amely a kognitív és viselkedési szintű változtatásokon keresztül fejleszthető. A szerzők hangsúlyozzák a reflexió, az önismeret és a társas kapcsolatok minőségének fontosságát, miközben a „derű mint koherenciaélmény” gondolatát is bevezetik. A derűtudatosság és a derűgyakorlatok fejlesztése révén az egyén nem csupán elviseli a folyamatos változásokat, hanem új jelentéseket alkotva képes azt életminősége javítására fordítani.

A könyv különböző fejezetekben dolgozza ki a derűterápia elméleti kereteit, gyakorlati alkalmazásait, valamint a kognitív tudományra alapozott coaching-hátterét. Felhasználja a rendszerszemléletet, a narratív szemlélet eszköztárát, valamint a kognitív filozófia és a kortárs tudományos gondolkodás elemeit. A szerzők az olvasót nem csupán kliensként, hanem kreatív cselekvőként kezelik, amelyben a derű nem a valóság elöli meneküléssé, hanem egzisztenciális pozícióvá válik.

A Derűterápia című könyv egyik központi fogalma a re-ontologizáció, amely az ontológiai (létmódbeli) megújulás élményét és lehetőségét pozitív, kreatív és életigenlő módon ragadja meg. A szerzők szerint az emberi élet nem statikus világban zajlik, hanem olyan folyamatban, amelyben állandóan újrateremtjük saját valóságunkat, új jelentéseket adunk a történéseknek, és új narratívákat építünk önmagunkról. A „re-ontologizáció” tehát azt jelenti, hogy új ontológiát – vagyis új világlátást, új létalapot – alkotunk, amikor élethelyzetünk, identitásunk, kapcsolati hálónk vagy környezetünk megváltozik.

A derű ebben a kontextusban nem puszta jókedv vagy pozitív gondolkodás, hanem annak a belső állapotnak a kifejeződése, amelyben az egyén képes örömmel és nyitottsággal fogadni a változást, sőt, aktívan részt venni világának újraalkotásában. A derű a kontroll visszanyerésének élménye: azé, hogy képesek vagyunk a világunk középpontjába visszatérni, annak ellenére, hogy a külső körülmények folyton változnak, vagy akár kaotikussá válnak. A re-ontologizáció tehát nem csupán filozófiai vagy elméleti fogalom, hanem egy gyakorlati életvezetési stratégia, amelynek segítségével az ember adaptívan és kreatívan tud reagálni a világ komplexitására.

A könyv ezt az élményt a derű terápiás erejeként értelmezi: a derű nem menekülés a valóság elől, hanem annak új megvilágításba helyezése. A világot nemcsak megéljük, hanem „megvilágítjuk” saját szemléletünkkel, és ez a világítás – a könyv szóhasználatában – maga a „világfény”. A re-ontologizáció derűje tehát annak a tudatosságnak a felszabadító öröme, hogy képesek vagyunk újraértelmezni önmagunkat és a világot, hogy a káoszból kozmoszt teremtsünk, és hogy ebben a folyamatban nem elveszünk, hanem kiteljesedünk. Ez a derű nem naivitásból, hanem mély megértésből fakad: abból a felismerésből, hogy a világ nem kész és adott, hanem velünk együtt alakul.

A Derűterápia nem pszichológiai terápia, hanem olyan interdiszciplináris tudásra épülő, szemlélet, amely a coaching, a designgondolkodás, a kognitív tudomány eszközeivel dolgozik. A szerzők kifejezetten kerülik a pszichológiai terápiákra jellemző fogalomkészletet – nem a lelki zavarok diagnosztizálása, nem múltbeli traumák feldolgozása, és nem patológiás működésmódok „megjavítása” a cél. Ehelyett a figyelem fókuszát a világunk újrarendezésének lehetőségére, a jelentésalkotás szabadságára, és az élet esztétikai, egzisztenciális értelmezésére helyezik. A „derű” itt nem felszínes jókedvet, hanem mély, önmagunk és a világ iránti, bizalmat jelent, egy olyan szemléletmódot, amely képes a világ komplexitását nem leküzdendő akadálynak, hanem kreatívan alakítható lehetőségnek látni.

 Míg a pszichoterápiák gyakran a kliens múltjára és belső világára koncentrálnak, addig a derűterápia az ágensként (cselekvőként)  működő embert helyezi a középpontba, aki aktívan képes újraértelmezni világát, új narratívákat építeni, és ezáltal visszanyerni saját létének élhetőségébe vetett hitét. A hangsúly tehát nem a gyógyításon, hanem a világépítésen, nem a problémák megoldásán, hanem az alternatív jelentések létrehozásán van. Ez a szemlélet sokkal közelebb áll a kreatív alkotáshoz, mint a terápiás „javításhoz”. A derűterápia így inkább egyfajta kognitív filozófiai praxis: egy világfényre hangolt, design-szemléletű coaching, amely az emberi létezést nem hibák, problémák és hiányok, hanem lehetőségek sorozataként fogja fel.

A Derűterápia tekinthető a Vízen járni című könyv szellemi és módszertani folytatásának, mivel több ponton is továbbgondolja, elmélyíti és új kontextusba helyezi annak alapfeltevéseit.

A Derűterápia, avagy a hajótörés művészete olyan magas szintű szakmai, ugyanakkor olvasmányos és inspiráló mű, amely új lehetőségeket kínál a személyes és szakmai fejlődésre, különösen a coaching, tanácsadás és önismereti munka területén dolgozók számára.

A könyvben külön szócikk foglalkozik az ontológiai coachinggal, amely bemutatja alapvető fogalmait, filozófiai gyökereit, különösen Martin Heidegger és a modern nyelvfilozófiák hatását, valamint gyakorlati alkalmazhatóságát. Kitér arra is, hogyan különül el ez az irányzat más coaching-megközelítésektől: az ontológiai coaching nem csupán viselkedésváltozást céloz, hanem az egyén „létmódjának”  átalakítását tűzi ki célul. A szócikk külön érdeme, hogy nem csupán elméleti igényességgel, hanem gyakorlati példákon keresztül mutatja be ezt a megközelítést, így hídként szolgál a tudományos diskurzus és a coaching-gyakorlat között.

Az ontológiai coaching alapja az a meggyőződés, hogy az emberi viselkedés, döntéshozatal nem érthető meg pusztán pszichológiai kategóriák révén, hanem szükség van egy mélyebb, ontológiai megközelítésre, amely az ember „létmódjára” koncentrál. Itt nem csak arról van szó, hogy valaki mit tesz vagy mit gondol, hanem arról is, hogy miként van jelen a világban – milyen módon testesül meg, hogyan tapasztal, és milyen keretek között alkot jelentést. E gondolatkör egyik kulcsfogalma a megtestesült elme („embodied mind”), amely szerint az emberi gondolkodás nem elszigetelten, hanem testbe ágyazottan történik. Az elme nem egy különálló szerv vagy funkció, hanem testi, érzéki és környezeti kontextusban működő rendszer.

Ehhez szorosan kapcsolódik a beágyazott elme („embedded mind”) fogalma is, amely hangsúlyozza, hogy a gondolkodás nem csupán az agyban történik, hanem mindig egy adott kulturális, nyelvi és társadalmi térbe ágyazottan, azaz ontológiailag meghatározottan zajlik. Az ontológiai coaching célja éppen az, hogy feltérképezze ezeket a beágyazottságokat, és lehetőséget nyújtson az egyén számára, hogy újfajta, reflektált létformákat alakítson ki, amelyekhez új cselekvési lehetőségek és döntési minták társulnak.

A módszer különlegességét az adja, hogy nem statikus fogalmakkal dolgozik, hanem ontológiai design keretében tekint az emberi működésre. Ez azt jelenti, hogy az egyén önmagát nem pusztán megérti, hanem megtervezi. A design itt nem díszítő vagy funkcionális elem, hanem a lét operatív modellje: új értelmezési tér, amelyben a létváltozatok kreatív módon rendezhetők el.

A fejezet lényegi része az ontológiai coaching és a kreatív osztály kapcsolatának feltérképezése, amely Richard Florida elméletéből kiindulva a coachingot a jövő társadalmi-gazdasági alakításának egyik kulcseszközeként mutatja be. A kreatív osztály nemcsak új ötleteket gyárt, hanem új világokat hoz létre: ehhez viszont elengedhetetlen egy olyan módszer, amely nem csupán alkalmazkodni tanít, hanem újraformálni a valóságot. Az ontológiai coaching ilyen értelemben nem passzív kísérő, hanem aktív világépítő eszköz.

A fejezet végén bemutatott design-alapú problémamegoldó modellek – például a „Koala-stratégia”, a „Panda-stratégia” vagy a „Tarantino-módszer” – mind azt a célt szolgálják, hogy a kliens ne a meglévő problémák keretében keressen megoldást, hanem a kereteket magukat kérdőjelezze meg és alakítsa át. A coaching így nem problémakezelés, hanem ontológiai újrakeretezés: létlehetőségek nyitása, kreatív realitásgenerálás.

Ez az irányzat szervesen illeszkedik Kollár József életművéhez, amely a kortárs kognitív tudomány, a filozófiai pragmatizmus és a nyelvi konstruktivizmus határvidékén mozog. A coaching ebben a keretben nem készségfejlesztés, hanem ontológiai kaland, amely a személyiség újraformálásának egyik leginspirálóbb formája lehet.

Az ontológiai coaching útja a megszokott minták lebontásán keresztül vezet az új létformák megteremtéséhez. Ahogyan Borges „Körkörös romok” című művében az ismétlődő, végtelen körforgás megdöntése az alkotás aktusában rejlik, úgy ez a coaching-módszer sem csak a problémák megoldására törekszik, hanem új valóságok tudatos megalkotására, arra, hogy segítsen kitörni a maladaptív ismétlések körkörös romjaiból.

Éppen ezért érdemes elolvasni ezt a fejezetet – nem csak coachoknak vagy tanácsadóknak, hanem mindenkinek, aki komolyan foglalkozik azzal, hogy milyen módon éli az életét, hogyan alakítja a gondolkodását, és hogyan hoz létre új jelentéseket. Az ontológiai coaching nem ígér gyors megoldásokat, de megnyitja az utat egy sokkal mélyebb, reflektált és tervezett  létmód felé. Ez a fejezet nemcsak ismeretet közöl, hanem gondolkodásra hív – és ez ma, a reflexió és az autentikusság korszakában, talán a legnagyobb érték.

Ez a szemlélet három tekintetben is többet kínál a megszokott modellekhez képest:

1. A megtestesült és beágyazott elme (embodied–embedded mind) paradigmája

Nemcsak a filozófiai ontológia és a nyelvfilozófia, hanem a kortárs kognitív tudomány is az alapja az ontológiai coaching modellnek. Az emberi gondolkodást testbe ágyazott, környezetben működő rendszerként értelmezhető, amely nem pusztán információkat dolgoz fel, hanem szenzoros, motoros, affektív és szociális dimenziókban konstruálja a valóságot. Ez radikálisan új keretet ad a coachingnak: nem „fejlesztünk” valakit, hanem újratervezzük a világban való részvételének módját. Ilyen módon a coaching nem tanácsadás, hanem ontológiai intervenció.

2. Ontológiai design: a lét újratervezése

Míg a klasszikus modellek gyakran a „valódi én” feltárására törekednek, addig az ontológiai design fogalmán keresztül mi azt állítjuk: az identitás nem előre adott, hanem tervezhető, alakítható entitás. A coaching célja így nem a felfedezés, hanem a tudatos létformálás. A design itt nem esztétikai fogalom, hanem ontológiai és stratégiai eszköz: a valóság és az én megkonstruálásának aktív módja. A „cool” mint végtermék, a bullshit mint anti-design, vagy a metadesign elve mind olyan fogalmak, amelyek a coachingot egy új kreatív iparág szintjére emelik.

3. A kreatív osztály és a posztindusztriális tudásgazdaság kontextusa

Az általunk bemutatott ontológiai coaching nem semleges módszer, hanem kifejezetten a 21. századi tudástársadalom és kreatív gazdaság emberének eszköztára. Az egyén nemcsak boldogabb vagy hatékonyabb akar lenni, hanem kreatív ágenssé szeretne válni egy komplex, gyorsan változó világban. Ez azt jelenti, hogy a coaching nem a túlélés, hanem az exaptáció – a meglévő struktúrák radikálisan új felhasználásának – terepe. A design-alapú problémamegoldás, a „Koala-” és „Panda-stratégiák”, vagy épp a „Tű a szénakazalban”-módszer mind ezt a szemléletet szolgálják.

Érdemes tehát elolvasni ezt a fejezetet, mert nem csupán egy coaching irányzatot mutat be, hanem átértelmezi a coaching jelentését is. Aki elmélyül ebben a gondolkodásmódban, annak nemcsak a szakmai látóköre bővül, hanem egzisztenciális mozgástere is – új nyelvekhez, új lehetőségekhez és új önértelmezésekhez jut. Ez a fajta coaching nem követi, hanem alkotja a jövőt.

Kollár József – Kollárné Déri Krisztina: Ontológiai coaching, in Kelló Éva szerk. Coaching alapok és irányzatok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014, 223-256.